JOHNNY – Deák Katalin története
A történet voltaképpen egy városról és annak egy különös polgáráról szól, akihez gyerekkori barátság fűzött.
A maszkot volt osztálytársam, „Johnny” – Ioan Popescu – készítette, a könyvet is ő írta. Másfél éve halt meg, hatvannégy évesen. Posztumusz Máramarossziget díszpolgárává választották, az Elie Wiesel Múzeumban megemlékezést tartottak róla, és a kolozsvári román–magyar könyvtár szigeti fiókkönyvtárát róla nevezték el.
Különös szenvedélye volt: mindent tudni akart Máramarossziget zsidóságáról, életének felét ennek a kutatásnak szentelte. Johnny egész életében puritánul, majdnem aszkéta módon élt. Volt kirakatrendező, angoltanár, publicista, történész, idegenvezető és sok minden más, fordított angol nyelvű drámát egy máramarosszigeti holokauszttúlélőről, szervezett klezmerfesztivált, és szakértőként közreműködött (többek között) a híres Liliput színtársulatról készült film elkészítésében. Kutatott Nagybányán, Pesten a Széchényi Könyvtárban, de ukrán elektronikus könyvtárakban is.
Személyes életéről nem sokat mesélt, úgy hiszem, a zsidóságra irányuló kutatói szenvedély töltötte ki a lelkét leginkább. Egy pár évvel ezelőtt vele készült interjúból tudtam meg, hogy családi indíttatása és Sziget (Sighetu Marmației) multikulturális közege hogyan predesztinálta őt a választott hivatásra. Ősei között egy zsidó sincsen, anyai ágon egy történelmi nevű magyar nemesi családból (az Almássyakéból) származik. Anyja magyar volt, apja román; apja pravoszláv, ő katolikus. A családban megünnepelték nemcsak a hanukát, hanem a rós hásánát és a szukkótot is, sőt, Szála bácsi, a török fagylaltárus révén a ramadánt is ismerte. Már gyerekként megtanulta, hogy a katolikus templomban „kalap le”, a zsidóban „sábeszdekli fel”. A legjobb barátja, Bruckstein Frédi zsidó.
A háború előtt hatalmas zsidó közösség élt Máramarosszigeten, hivatalosan 44%, de Popescu kutatásai nyomán kétszer annyira becsülik. Napjainkra – ismert okokból – alig maradtak annyian, hogy a zsinagógában meg lehessen tartani az istentiszteletet péntekenként, mert ehhez tudvalevőleg minimum tíz zsidó férfi szükségeltetik. Amikor egy férfi hiányzott a tízből, olyankor Johnnyt hívták hamarjában, afféle tiszteletbeli zsidóként, kipát téve a fejére. Történészként, helytörténészként kezdte kutatni városunk zsidóságát, amikor egy hitközségi vezető megkérte, hogy a szórólapjukra írjon pár sort angolul a szigeti zsidóság történetéről. Ha az elszármazottak vagy hozzátartozóik vagy más érdeklődők érkeztek Szigetre, Johnnyt kérték fel idegenvezetőnek.
Utoljára három évvel ezelőtt találkoztunk. Amikor barátnőmmel ellátogattam szülővárosomba, Johnny vitt végig a városon bennünket, egész napját ránk áldozta a nyári „főszezonban”, lelkesen mutogatva főként a kisváros zsidó vonatkozású emlékeit. Beszélgetés közben megkérdeztem tőle: „Johnny! Izraelben voltál már? Nem akarsz elmenni egyszer?” Ez volt a válasza: „Nem. Engem nem az izraeli zsidók érdekelnek, hanem a máramarosszigetiek.”
