MASK / Katalin Deák
This story is about a town and one of its particular citizens, who used to be my friend when we were children.
The mask was prepared by my former classmate, “Johnny” – Ioan Popescu – and he wrote the book, too. He died a year and a half ago, at the age of 64. Posthumously, he was elected as an honorary citizen of Sighetu Marmației (Máramarossziget by its Hungarian name), commemorated at the Elie Wiesel Museum, and the local library branch of the Hungarian-Romanian library network of Cluj-Napoca was also named after him.
He had a curious passion: he wanted to know everything about the Jews of Máramarossziget and devoted half of his life to his research. Johnny always lived in a modest, almost ascetic way. He had miscellaneous jobs: window-dresser, English teacher, journalist, historian, tour guide, and many others; he translated a drama in English about a holocaust survivor from Máramarossziget; he organized a Klezmer festival; and he was an expert cooperating in the production of several films, including the famous documentary about the Lilliput Theatre. He did his research in Baia Mare, in Budapest, at the Széchényi National Library, and even in Ukrainian digital libraries.
He never talked a lot about his personal life; he focused rather on his research of local Jewry. I heard it in an interview with him, made a few years ago, how his family and the multicultural community of Sziget predestined him for his chosen profession. He had no Jewish ancestors at all: his mother came from a historical Hungarian aristocratic family (Almássy), his father was Romanian; and while his father was Orthodox Christian, he was Catholic. Yet his family celebrated not only Hanukkah but also Rosh Hashanah and Sukkot. Moreover, he also learnt about the Ramadan, due to Sala, a Turkish ice cream shop owner. He learnt as a child that one should enter a Catholic church “with the hat off”, while the Jewish temple “with the kipa on”. His best friend, Frédi Bruckstein was Jewish.
Before World War II, a large Jewish community lived in Sziget. Officially, their proportion was 44%, but according to Popescu’s research, their estimated number was twice as many. By now – for the well-known reasons – there are hardly enough of them left to be able to do the Friday evening services, for which a minimum of ten Jewish men must be present. Sometimes when the community missed a man to make ten, they invited Johnny as a kind of an honorary Jew, putting a kipa on his head. He started to do research on the Jewry of our town as a local historian when one of the leaders of the local religious community asked him to write a few sentences in English about the history of the Jewry in Sziget for one of their brochures. Whenever people from the town or other visitors arrived in Sziget, Johnny was asked to be their tour guide.
The last time we met was three years ago. I visited my hometown with a friend of mine, and Johnny guided us, enthusiastically pointing out especially the Jewish-related sites of the town, devoting all his day to us, although it was high season. In the course of our conversation I asked: “Johnny, have you ever been to Israel? Don’t you feel like going there?” He responded: “No. I am not interested in the Jews of Israel but the ones of Máramarossziget.”
A történet voltaképpen egy városról és annak egy különös polgáráról szól, akihez gyerekkori barátság fűzött.
A maszkot volt osztálytársam, „Johnny” – Ioan Popescu – készítette, a könyvet is ő írta. Másfél éve halt meg, hatvannégy évesen. Posztumusz Máramarossziget díszpolgárává választották, az Elie Wiesel Múzeumban megemlékezést tartottak róla, és a kolozsvári román–magyar könyvtár szigeti fiókkönyvtárát róla nevezték el.
Különös szenvedélye volt: mindent tudni akart Máramarossziget zsidóságáról, életének felét ennek a kutatásnak szentelte. Johnny egész életében puritánul, majdnem aszkéta módon élt. Volt kirakatrendező, angoltanár, publicista, történész, idegenvezető és sok minden más, fordított angol nyelvű drámát egy máramarosszigeti holokauszttúlélőről, szervezett klezmerfesztivált, és szakértőként közreműködött (többek között) a híres Liliput színtársulatról készült film elkészítésében. Kutatott Nagybányán, Pesten a Széchényi Könyvtárban, de ukrán elektronikus könyvtárakban is.
Személyes életéről nem sokat mesélt, úgy hiszem, a zsidóságra irányuló kutatói szenvedély töltötte ki a lelkét leginkább. Egy pár évvel ezelőtt vele készült interjúból tudtam meg, hogy családi indíttatása és Sziget (Sighetu Marmației) multikulturális közege hogyan predesztinálta őt a választott hivatásra. Ősei között egy zsidó sincsen, anyai ágon egy történelmi nevű magyar nemesi családból (az Almássyakéból) származik. Anyja magyar volt, apja román; apja pravoszláv, ő katolikus. A családban megünnepelték nemcsak a hanukát, hanem a rós hásánát és a szukkótot is, sőt, Szála bácsi, a török fagylaltárus révén a ramadánt is ismerte. Már gyerekként megtanulta, hogy a katolikus templomban „kalap le”, a zsidóban „sábeszdekli fel”. A legjobb barátja, Bruckstein Frédi zsidó.
A háború előtt hatalmas zsidó közösség élt Máramarosszigeten, hivatalosan 44%, de Popescu kutatásai nyomán kétszer annyira becsülik. Napjainkra – ismert okokból – alig maradtak annyian, hogy a zsinagógában meg lehessen tartani az istentiszteletet péntekenként, mert ehhez tudvalevőleg minimum tíz zsidó férfi szükségeltetik. Amikor egy férfi hiányzott a tízből, olyankor Johnnyt hívták hamarjában, afféle tiszteletbeli zsidóként, kipát téve a fejére. Történészként, helytörténészként kezdte kutatni városunk zsidóságát, amikor egy hitközségi vezető megkérte, hogy a szórólapjukra írjon pár sort angolul a szigeti zsidóság történetéről. Ha az elszármazottak vagy hozzátartozóik vagy más érdeklődők érkeztek Szigetre, Johnnyt kérték fel idegenvezetőnek.
Utoljára három évvel ezelőtt találkoztunk. Amikor barátnőmmel ellátogattam szülővárosomba, Johnny vitt végig a városon bennünket, egész napját ránk áldozta a nyári „főszezonban”, lelkesen mutogatva főként a kisváros zsidó vonatkozású emlékeit. Beszélgetés közben megkérdeztem tőle: „Johnny! Izraelben voltál már? Nem akarsz elmenni egyszer?” Ez volt a válasza: „Nem. Engem nem az izraeli zsidók érdekelnek, hanem a máramarosszigetiek.”
