A STENCILGÉP – Demszky Gábor és Hodosán Róza története
Ez egy Roneo típusú angol stencilgép, amelynek nagy előnye, hogy könnyen szállítható. Speciális stencilpapír segítségével nyomtattunk, amelyre előzőleg hagyományos írógéppel vitték fel a szöveget, az átüti a stencilpapírt, majd a kiütött lyukakon megy át a festék, így készül el a nyomtatvány. Ez egy mechanikus stencilgép, vagyis kézzel kellett tekerni, egy tekeréssel egy lapot lehetett elkészíteni. Elég gyorsan dolgozott, de a stencilpapír egy idő után elkopott, 1000-1200 példányt lehetett vele nyomtatni.
Az 1970-es években számos magyar szerző nem tudott publikálni – Konrád György, Petri György, Haraszti Miklós, Dalos György műveit vagy olyan társadalomtudósok írásait, akik roma üggyel vagy szegénységgel foglalkoztak, a kiadók nem adták ki. Ezek az írások eleinte kéziratban terjedtek. 1972-ben Haraszti Miklós megírta a Darabbért, azt csak gépelve lehetett olvasni. Lehetett látni, hogy könyvtárakban a diákok egymásnak adják a kézirat lapjait. Ugyanez történt mások műveivel és azokkal a külföldi szerzőkkel, mint Orwell, akiknek a műveit magyarul nem adták ki. Ez volt az úgynevezett kéziratos irodalom korszaka. A kéziratokat 8-9 példányban legépelték, és azokat 1 forint/oldal áron lehetett megvásárolni. Ennek a hatékonysága nagyon kicsi volt.
Ekkor jött be, 1981-ben – nem véletlenül a Szolidaritással egyidőben – a nyomtatott szamizdat, amelynek az ideológiáját Adam Michnik fogalmazta meg: hogy nekünk nem megreformálni kell a rendszert, hanem egy független társadalmat létrehozni, amelyik ellenőrizni tudja a hatalmat. Ekkor beindult Lengyelországban a független könyvnyomtatás és sajtó, olyan mennyiségben, hogy az már versengett az állami könyv- és folyóiratkiadással. És akkor mi ezt lényegében importáltuk: 1981 nyarán tanultam meg Lengyelországban, hogy ez hogy működik. Aztán megtanítottunk másokat, és elkezdtük folyóiratok és könyvek kiadását. Legismertebb ezek közül a Beszélő.
A szamizdat legnagyobb problémája a terjesztés. Ezt úgy oldottuk meg, hogy Rajk László lényegében megnyitotta a lakását. Oda bárki eljöhetett vásárolni kiadványokat. Ezenkívül kialakult egy terjesztőhálózat is: a kiadványokat széthordtuk a baráti körben, akik vállalták, hogy terjesztik, majd a befolyt összeggel elszámoltak. Ez folyamatosan, üzemszerűen ment, annyira, hogy a nyolcvanas évek második felében több száz tonna kiadványt állítottunk elő. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy tonna megtölt két személygépkocsit.
Az AB Független Kiadót Hodosán Rózával, Rajk Lászlóval és Nagy Jenővel alakítottuk. Voltak más kiadók is, de ez volt a legnagyobb, 60-80 emberrel. És amire nagyon büszke vagyok, hogy a belső körben, a szerkesztők, a szerzők között nem volt senki besúgó. Ehhez kellett egy nagyon összetartó, konspirációban jártas társaság, akik nagyon megbíznak egymásban, és kiállnak egymásért, ha baj van.
A Rajk-butikban volt az első gép, azt nyugati újságírók hozták be darabokban, Haraszti István, „Édeske” szobrászművész rakta össze, a hiányzó darabokat legyártotta. Ezzel dolgoztunk az első rendőrségi házkutatásig, ami 1982 decemberében volt, akkor azt elkobozták. Aztán kaptuk ezt a Roneot. Többször volt házkutatásunk, lebukásunk, de valahogy ez a gép mindig megmenekült. Volt egy olyan lebukásunk az egyik szamizdat tanyán, amit mi Déli bázisnak hívtunk, hogy amikor oda lementünk Solt Ottiliával, Nagy Andrással és Kőszeg Ferivel, akkor lekövettek minket. De nem jöttek be házkutatni, és akkor éjjel Orgovány mellett, az orosz gyakorlóterepen keresztül kimenekítettük az összes szamizdatot, a gépet pedig a padló alatti üregbe rejtettük. Akkor nem is történt semmi, de három hónap múlva, 1988. március 15. előtt, amikor nagy razziát csaptak, olyan biztosra mentek, hogy már az MTI közleményekben benne volt, hogy nyomdagépeket foglaltak le, de amikor lementek a tanyára, csak három kutya fogadta őket. Mi már addigra Zamárdiba átköltöztettük a teljes nyomdát. 1988. május 8-án volt az utolsó házkutatás, ez a gép akkor sem bukott le.
A kellékek beszerzése sem volt egyszerű, mert magánszemély ezekhez nem juthatott hozzá. A stencilpapírt külföldi baráti újságírók hozták, vagy munkahelyekről lopták ki apránként. Mi nagyon konspiráltan dolgoztunk, nagyon szűk kör tudta csak, hogy hol fogunk nyomtatni. A spicliktől, akik jöttek és ajánlkoztak, csak stencilpapírt vagy festéket kértünk, a nyomtatás helyét nem fedtük fel. Később festéket úgy szereztem, hogy a telefonkönyvből kinézett intézmények nevében vásároltam: például egy gimnázium nevében. A papírhoz, ami nagy mennyiségben kellett, a nyomtatás helyéhez közeli intézmények, közületek, általában alkotótáborok vagy KISZ-táborok nevét és címét mondtuk be.
Amikor Magyarországon elkezdődtek a kerekasztal-tárgyalások, akkor ezt a gépet mi átadtuk cseh szamizdatos barátainknak. 1988 szeptemberében átvittük a komáromi hídon, és három hét múlva ott is megbukott a rendszer. Cseh barátainktól kaptuk vissza a gépet néhány hónappal később.
A rendszerváltás után a gépet leadtam az OSA-ban (Open Society Archives) 32 folyóméter szamizdattal és egyéb dokumentummal együtt. A szamizdat és az előállításához szükséges tárgyak számomra nemcsak a múltról szóló tárgyi emlékek. A szitakeretről és a lehúzókésről készült kép ott van az ágyam felett. Ezek nélkül a tárgyak nélkül nem lett volna szamizdat. Borzasztó fontos része az én életemnek, fontos része a demokratikus ellenzék történetének, a szabadság kis körei ezek nélkül nem működtek volna. Nélkülük nem lett volna 1990 tavaszán és őszén a főpolgármester-választáskor könnyű dolgom, hiszen ismertté tettek. Számomra ezek az eszközök, amiket nap mint nap használtam, a sorsom kovászai voltak hosszú időn, évtizedeken keresztül.
