SZÉKELY JÁNOS SEBÉSZORVOS 71 NOTESZE – Hetényi Zsuzsa története
Székely János sebészorvos (1920–2005) és felesége, Barna Zsuzsanna lexikonszerkesztő (1922–2003) zsidók voltak és a keresztszüleim – ez a kettő paradox módon összefügghet: szüleim gyermektelen embereket kértek föl, hogy pótolják azt a veszteséget, hogy nem tudtak gyereket vállalni.
Mielőtt meghalt, Jancsi megkérdezett, mit szeretnék tőle örökölni. Hiába hessegettem a témát, erősködött. Végül az íróasztalát kértem. „Jó – mondta –, az alsó fiókjában találsz majd noteszeket, azokat égesd el!”
A fiókban 71 kis éves naptárt találtam, és nem tudom őket elégetni. Arra gondolok, azért nem égette el maga és bízta rám szégyellősen takargatva, miről is van szó, hogy olvassam el. Jancsi tizenöt évesen, 1935-ben kezdte el felírni röviden, mit csinált aznap, és halála előtt három nappal írt be utoljára. Különösen fontos az 1939–1945 közötti időszak és az 1956-os év.
Jancsit 1944-ben behívták munkaszolgálatra, októberben már onnan szabadságot kérve házasodtak össze. Ekkor valahol letétbe helyezhette a kis noteszeket. Volt nekik svájci, svéd és pápai menlevelük is.
Amikor novemberben századát a Hungária körútról a Józsefvárosi pályaudvarra vezették bevagonírozásra Mauthausenba, a Thököly úti kereszteződésben kilépett a sorból, és beállt a villamosra várakozók közé, akik nem szóltak egy szót sem. Jancsi szelíd és törvénytisztelő ember volt, úgy gondolom, csak a felesége iránti aggodalom vehette rá a szökésre. Egy ideig tudta követni feleségét, ismerősök hírei révén, mialatt maga is búvóhelyet keresett, de mindenütt teltház volt. Közben Zsuzsit édesanyjával együtt az Újlipótvárosból, a mai Wallenberg utcából elvitték, és Bergen-Belsenbe kerültek. Zsuzsi flekktífuszt kapott.
A naptár lapjai 1944 októberétől 1945 februárjáig üresek. 1945. januárban és februárban csak két, nyilván utólagos bejegyzés van: „felszabadulás” és „haza a gettóból”.
Jancsi 1945 tavaszán keresni kezdte Zsuzsit. A notesz megörökíti ezeket az utakat és érdeklődéseket, kilincseléseket. Zsuzsi azonban csak augusztusban ért haza, Prágán keresztül, vöröskeresztes igazolásokkal, huszonhárom éves létére erősen őszülő hajjal, 28 kilósan. Egész életében szívbeteg maradt.
Jancsi és Zsuzsi soha nem beszélt az 1944–1945-ben átélt múltról, bár „lehetett tudni” a családban, hogy munkaszolgálaton és koncentrációs táborban voltak, szüleik pedig a gettóban, de soha nem beszéltek a részletekről, nem néztek meg ilyen tárgyú filmet. Ezt csak Zsuzsi halála oldotta fel furcsa módon, onnan kezdve, az özvegység két évében lehetett kicsit kérdezni az akkor már betegségbe menekülő Jancsitól. Talán ezeknek a beszélgetéseknek köszönhető, hogy én kaptam a noteszeket.
