KIDDUSPOHÁR ÉS BESZAMIM – Bencze Marianna története
Ezek a tárgyak minden péntek és ünnep este ott álltak az asztalon az égő gyertyák és a szombati kalács mellett, a pohár kóser borral telve. Apám gyönyörű héber áldásszöveggel szentelte meg az ünnep, a szombat beköszöntét és az ünnep végén a szent nap elválasztását a többi naptól.
Apámat 1941-ben behívták katonának, majd „átminősítették” munkaszolgálatosnak. Az otthonmaradottakat 1944 májusában kezdték „begyűjteni” a téglagyárba. Édesanyám és két lánytestvére a beszolgáltatás elől megmenekített értékeket elásta az udvart és a kertet elválasztó kerítés tövébe, az orgonabokor mellé. Másnap gyalog hajtották be a csoportot Debrecenbe, és onnan egyenesen Auschwitzba vitték őket azon a rettenetes vonaton. Így vitték el a nagymamát, a nagyapát, a nagymama számos testvérét, apám feleségét, gyerekeit, apját, anyját és húgát — és azt a több száz zsidó asszonyt, gyermeket, öreget és néhány fiatal fiút, akiket összeszedtek Vámospércsről. A három Katz lánytestvért munkára alkalmasnak találták, így ők együtt maradhattak. A több mint húsztagú nagycsaládból csak ők hárman tértek haza csontsoványan 1945 júliusában Vámospércsre —haza.
A házukat teljesen üresen, kifosztva találták. Csak a falak és a piszkos padló várta őket, sehol egy szék, egy tányér, semmi sem maradt. Eltűntek a kenyérkereső eszközeik is, a varrógépek, a szabóasztal, még a lámpák helyén is csak szögek maradtak. A szomszédok meglátták a Katz lányokat. Az egyik szomszéd fia gyorsan levágott nekik egy nyulat, áthozta, hogy legyen nekik mit enni. De megfőzni sem volt miben. Hozott egy lábast, tüzet rakott az udvaron, és téglákra állítva megfőzte nekik a nyulat — de nem bírták megenni. Így hoztak aztán nekik enni a közeli szomszédok: ki tejet, ki egy kis kenyeret, ki mást. Volt, aki szállást kínált, mert ágyuk sem volt, de nem mentek senkihez. Ott éjszakáztak az üres házban. Még aznap az egyik volt varrólányuk lélekszakadva rohant hozzájuk, amikor meghallotta, hogy hazajöttek. Sírva-nevetve zokogta el, hogy a varrógépeik az ő szalmakazlukban vannak eldugva, ő rejtette oda őket, reménykedve abban, hogy még lesz kinek visszaadni. Másnap az apjával szekérrel hazahozták a varrógépeket. Így menekült meg három Singer varrógép, és működőképesen megvannak mind a mai napig. A lányok el tudtak kezdeni dolgozni, és így el tudták tartani magukat.
Másnap aztán egy kölcsönkért kapával kikaparták az orgonabokor mellől az elásott kidduspoharat, a beszamimot, a kis ezüstkancsót és az ezüst cukortartót. A mai napig megvannak. Sokszor lett volna nagy szükségük eladni ezeket, és az árukból ételt venni — de nem jutott eszükbe, hogy pénzzé tegyék. Az egyik Katz lány lett az én édesanyám. Debrecenben a hazatérő deportáltakat egy, a JOINT által szervezett segélyegylet várta meleg étellel, cipővel, ruhával. Édesapám is tagja volt ennek a szervezetnek. Amikor értesült a lányok hazatértéről, kiment értük Vámospércsre, és magával vitte őket Debrecenbe. Várták, hogy talán még valaki hazatér a családból. De már senki nem érkezett. Így vette feleségül édesanyámat az édesapám.
