KÉPESLAPOK EGY FOGSÁGBA ESETT NÉMET KATONÁTÓL – Marion Reichl története
1942-ben születtem, München bombázásának idején. Anyám és én is nagyon betegek voltunk, ezért kórházban kellett maradnunk, amíg meg nem gyógyultunk.
Amikor már megerősödtünk, egy München melletti kis faluba költöztünk, ahol a nagyszüleimnek volt hétvégi háza. Anya és én teljes magányban éltünk ott. Egyetlen társaságunkat az a kis tacskó jelentette, akit apa még a születésem előtt adott anyának.
A háború jóformán elkerült minket, de láttuk az amerikai repülőgépeket, amelyek München felé tartottak, hogy lebombázzák a várost. Visszafelé a hozzánk közeli erdőre is bombát dobtak. Gyerekkorunkban az erdő közelébe se mehettünk. Egyszer a légvédelmünk lelőtt egy amerikai gépet, amely a mi környékünkön zuhant a fák közé. Idővel a nagyapám és amerikai nagyanyám is csatlakozott hozzánk, mert a szövetségesek bombázása során a müncheni belvárosi lakásuk és a boltjuk is leégett.
Boldogan éltem a nagyszüleimmel és édesanyámmal meg a kutyánkkal. Tartottunk néhány tojós tyúkot, pár kecskét, amelyek tejet adtak, és egyszer még egy malacot is, amelyet egy barátunknak hizlaltunk. A disznóvágás után muszáj volt kóstolót vinnünk belőle a szomszédoknak hálából, amiért nem jelentettek föl minket a hatóságoknál, mert magáncélra disznót hizlalni szigorúan tilos volt.
Az apám Oroszországban harcolt, mint sokan mások. Nem ismertem, és nem is hiányzott.
Mindeközben apám a 6. hadsereg tagjaként vett részt Sztálingrád ostromában. Az egyik csapat orvosaként a „Theaterkeller“-ben sikerült túlélniük a csatát, 1943-ban fogságba estek, és 100 000 bajtársukkal együtt eltűntek az Urál mögötti orosz fogolytáborokban.
Volt egy kis anekdota, amelyet apám később igen gyakran mesélt. Walter Ulbricht (később az SED, GDR, azaz a Német Demokratikus Köztársaság Német Szocialista Egységpártjának első főtitkára), akit arra jelöltek ki, hogy a német katonákat átképezze, egyszer felsorakoztatta a táborban élő katonákat, és így szólt: „A gerendák, amelyekből azok a szekerek készülnek majd, melyeken hazamehettek, most még csak fiatal nyírfák a tajgában.” („Die hölzernen Balken, aus denen die Waggons gemacht sind, die Euch nach Hause bringen werden, stehen noch als kleine Birken in der Taiga“.)
A foglyok néha engedélyt kaptak, hogy néhány szavas képeslapokat küldjenek haza, és otthonról híreket kapjanak. Minden levelüket elolvasták, és a tábori életre vonatkozó részleteket kisatírozták.
Életem első éveiben kaptam néhány lapot édesapámtól, amelyekre saját maga készített rajzot. Érdeklődött rólam, édesanyámról, és kérte, hogy küldjünk magunkról képet, mert ez tartotta életben a táborban. Kevés tulajdona volt a táborban, ezek közé tartozott egy kis vízfestékes doboz hat színnel, és néha talált rá időt, hogy megörökítse a tájat vagy némelyik orosz dácsát.
Később apámnak három évre nyoma veszett, és anyám hiába írt neki újra meg újra, az összes levele „zurück” felirattal jött vissza. Hasonló esetekben a nők általában elváltak a férjüktől, vagy halottnak nyilváníttatták őt, hogy új társ oldalán kezdhessék újra az életüket. Azok a férfiak a sok távol töltött év után arra értek haza, hogy a feleségük már más asszonya, és más férfi gyerekeinek az anyja.
Ezekben az években az amerikai nagyanyám USA-ban élő családja tartott minket életben azzal, hogy rendszeresen küldtek csomagot, benne alapvető élelmiszerekkel: cukorral, kávéval, sűrített tejjel, sózott vajjal, szárított tojással, csokoládéporral, fehér (!) liszttel, dohánnyal („Prince Albert”) és cigarettával. Egy csomag Camelért vagy Lucky Strike-ért gyakorlatilag bármit lehetett kapni.
1945. áprilisában az amerikai megszállók elfoglalták Münchent. München déli részén, ahol mi is éltünk, sok gazdag ember telepedett le a gyönyörű vidéki házakban és villákban. Az amerikaiaknak az volt a szokása, hogy a tulajdonost 24 órán belül kilakoltatták, aztán évekre beköltöztek a házába. Szerencsére a mi kis kunyhónk nem keltette fel az érdeklődésüket. Örültek, amikor rájöttek, hogy a nagyanyám amerikai.
Bár szigorúan tilos volt barátkozni az amerikaiakkal, mégis átjártak hozzánk. Sötétedés után jöttek, és élvezték, hogy nagyanyámmal és anyámmal angolul beszélhetnek. Anyám megtanította nekem az összes amerikai gyerekdalt, és amikor ezeket elénekeltem a katonáknak, Hershey csokit és rágógumit adtak – csupa olyasmit, amit akkor láttam életemben először.
1947-ben, amikor apám már jó ideje egy sort sem küldött, anya hírét vette, hogy mégiscsak életben van egy messzi szibériai táborban. Apa azt írta, hogy reményei szerint 1948-ban hazajöhet. Mindent előkészítettünk a hazajöveteléhez, de anyám végül csak 1949 nyarán ölelhette végre át a müncheni „Hauptbahnhof”-on.
Aggodalmasan figyeltem a kertből, ahogy az úton megérkeznek: anyám, és vele a férfi, akit csak képekről ismertem. Még mindig az orosz öltözet volt rajta: dzseki, nadrág, „valenki” és egy hátizsák.
Hirtelen lett hát egy apám is, akivel meg kellett osztanom az életemet és anyám szeretetét. Nehezen fogadtam el. Most már ő mondta meg, mit szabad és mi tilos. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki cukkol vagy kinevet. Nagyon csöndes gyerek voltam, aki megszokta, hogy mindenki barátságosan bánik vele. Rákaptam, hogy esténként elbújok apám elől, amikor hazaér, különben folyton belekötött valamibe. Odaosontam mellé, aztán vártam, hogy mikor húzza meg a fülemet vagy ad egy pofont, amikor szükségét látja.
Egyszer adott nekem egy ötvenpennys érmét, és nevetett rajta, mennyire megijedtem.
A szüleim ugyanazon a telken építettek házat. Később megszületett a második lányuk, majd a rég várt fiuk, nekem pedig hasznomat látták, mert vigyáztam a kicsikre. De apa meg én többnyire hadban álltunk egészen addig, amíg férjhez nem mentem, és el nem költöztem hazulról.
Apám hétévnyi távolléte után mindkét szülőmnek sok nehézséget okozott, hogy újra működőképessé tegyék a házasságukat. Manapság lehetséges a válás, de a háború utáni német társadalom ezt nem fogadta volna el egy magas beosztású minisztériumi tisztviselőtől, nem is beszélve az elvált nők helyzetéről. Így hát, sok más párhoz hasonlóan, ők is együtt maradtak, bár valójában csak azután kerültek mind közelebb egymáshoz, hogy apám nyugdíjba vonult, anyám pedig megbetegedett.
Anyám halála után a testvéreim és én új, másféle kapcsolatot építettünk ki édesapámmal, akiből végül a család köztiszteletnek örvendő, nagy öregje lett.
Amikor meghalt, jó barátomként gyászoltam meg.
