ÉLETMŰVÉSZ KERESZTAPÁM EMLÉKEZETE – Fülöpné Weltz Mária története
Az általa mesélt sok kalandos történeten kívül tárgyait is őrzöm: egy fényképét, a bornagykereskedői céges levelezőlapját, a szakmunkás bizonyítványát, egy piros anyagból készült díszoklevelet meg egy orvosi leletet.
Keresztapám egy sokgyerekes család legidősebb gyereke volt. Erre a családra igaz volt a mondás: „a te gyereked meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket.”
Lováti nagypapa halász volt. Egy tutajon ácsolt kalyibában élt: felvontatta magát a hajósokkal Budapestig, és onnan lecsordogálva Kalocsáig lehalászta a Dunát. Ahol piac volt, kikötöttek halat árulni. A keresztapám hazasegítette az asszonyoknak a csomagot, és közben felkéredzkedett a padlásukra, használt ruhát keresni, mondván, talán talál használható ruhát népes családjának. A ruhákról aztán a szép gombokat levágta és összegyűjtötte, majd Budapesten egy rövidárus asszonynak eladta. Ebből vette az első öltönyét, amiben elszegődött kisegítő pincérnek egy kocsmároshoz Budán.
Szép szál legény volt. A kocsmáros feleségének, aki tizenkét évvel idősebb volt nála, megakadt rajta a szeme. El is szerette az urától az asszonyt, akit aztán feleségül vett. Az ő pénzéből nyitották meg első kocsmájukat. A családtagjait felhozatta az üzletben dolgozni. Édesanyámat is. Ki is stafírozta, és férjhez adta egy hentesmesterhez, az édesapámhoz. Ment az üzlet, mert jó üzletember volt, nyitott még három üzletet, ahova mind a testvéreit rakta, mondván: azok nem lopják meg.
Kihasználta a zsidókat megszorító törvényeket, és stróman lett. Bornagykereskedőként készíttetett egy filmet, amit aztán mozikban játszottak: Így szüretel Csengődön Lováti. A nevét Angyalföldön mindenki ismerte.
Sokáig nem vitték el katonának, ezt is kiügyeskedte pénzzel és összeköttetésekkel. Aztán 1942 végén csak kivitték, egyenesen a frontra. A vonat végére csatolt egy vagont tele borral és rummal. Ezt a kocsit már menet közben lekapcsolták, de ő éppen odaért a nagy doni áttörésre, ahol fogságba esett. Öt és fél évig volt hadifogságban. Ott is megtalálta a helyét. A táborban megakadályozott egy tűzesetet, és ezért kisebb kedvezményeket kapott, az elsők között jöhetett haza. De előtte még felvitték Moszkvába Lenint megnézni. Sokat mesélt a fogságról és az orosz emberekről. Amikor egyszer egy orosz falun keresztül hajtották őket, egy fiú kinézte magának az ő meleg halinacsizmáját, oda kellett adnia. Mikor a falu végére értek, ott várta a fiú, egy meleg kenyeret hozott neki, ami az életet jelentette. A táborban csak rohadt halat kaptak, de ő nem evett belőle. Inkább megvágta a fák kérgét, és azt nyalta. A józan paraszti esze segítette, nem a három elemi iskola, amit elvégzett. Írógépen pötyögtette a leveleit, mert írni se tudott rendesen. Mikor egy sebe elfertőződött az ujján, felvágta zsilettpengével, így nem halt meg vérmérgezésben.
1948-ban jött haza 41 kilósan. Debrecenbe érkezett, ott megvizsgálták, és megállapították, hogy tüdőbeteg. Kapott egy vonatjegyet Budapestig és 20 forintot. Azzal bement a kocsmába, és kért egy pohár bort, hogy tudja, mennyit ér a forint. Itthon a házát és a két kocsmáját elvették. A harmadikat félig lebombázták. Kitanulta a galvanizáló szakmát. Munkahelyén „Kiváló dolgozó” kitüntetést kapott.
A félig lebombázott Béke téri vendéglőjét, ami a keresztanyám nevén volt, véletlenül nem vették el. A megmaradt részben lévő lakásba én költöztem be, és amikor azt szanálták, kaptam egy tanácsi lakást. Így még akkor is tudott adni, amikor már semmije se volt a keresztapámnak.
Örök túlélő volt. Soha nem adta fel. Nekem is ezt tanította.
