EGY PLÜSSMACKÓ TÖRTÉNETE – Molnár Bernadett
Egy reggel, amikor felébredtem a krízisotthonbéli szobámban – mert a családi hátterem miatt átmenetileg ott éltem –, az jutott eszembe, hogy szeretnék megtanulni jelelni. Nevelőm barátnőjének segítségével azonnal bejutottam a Siketek Országos Szövetségének jelnyelvi tanfolyamára, ahol egy érdekes világ megismerése kezdődött számomra. Gyorsan elvégeztem a dolgozók gimnáziumát, és jelentkeztem a Hallássérültek Tanintézetébe nevelőnek. Azonnal felvettek, az óvodában és a fiúkollégiumban kaptam beosztást.
Első nap az óvodában nem találtam a helyem: azelőtt nem igazán volt dolgom ilyen kicsi gyermekekkel. Később a tapasztaltabb kollégákat figyeltem, és tanultam tőlük. De eleinte bizonytalanul álltam a teremben, ahol a sok apró gyermek tett-vett. Egyszer csak egy pinduri kislány megfogta a kezem, és biztatóan rám nézve odahúzott az asztalhoz. A kislányt Szandikának hívták – kedves roma kislány, csillogó barna szemekkel –, játszottunk egész délután, hang nélkül mosolyogva.
Így teltek a napok, hetek, évek, szép lassan megismertem a siketek világát. Egy elárvult kisfiú, Kristóf pótanyukája lettem, az iskola, óvoda második otthonom volt. Szandi és Kristóf az iskolában egy osztályba kerültek, így természetes volt, hogy minden osztály-eseményen – farsang, szülinapok, Mikulás, karácsonyi ünnepség – a gyerekekkel együtt ünnepeltem. Minden karácsonykor készültem egy kis ajándékkal a gyerekeknek és a kollégáknak. Nekem ők jelentették a családot, és az igazi karácsony velük volt.
Amikor átadtam az ajándékokat, azt jeleltem a gyerekeknek, hogy találkoztam a Jézuskával, aki azt mondta: látta, hogy ti jók voltatok, ezért küldött nektek ajándékot.
Egyik alkalommal a karácsonyfa alatt engem is várt egy kis csomag. Szandika ugrott elém, és most ő jelelt nekem mosolyogva: „Tegnap délután én is találkoztam a Jézuskával! Azt mondta, hogy te jó vagy, ezért küldött neked ajándékot.” Ez a kedves kis mackó volt a csomagban.
Délután, amikor az anyukája, Erzsi jött Szandiért, neki is megköszöntem az ajándékot. „Ne nekem köszönd – mondta –, én nem is tudtam róla, hogy mire készül. Tegnap délután a nővérével elment a közeli kis boltba, és ezzel a mackóval jöttek vissza. A spórolt pénzéből vette. Ő csomagolta be az ajándékodat, nem engedte, hogy segítsek neki.”
Nemcsak Szandika különleges számomra, hanem az anyukája is. Egyedül neveli a négy hallássérült gyermekét, és egy sajátságos – a szokásostól eltérő – jelnyelvet használ velük. A szülők többsége nem akar megtanulni jelelni, teher nekik a siket gyermek, nem kommunikálnak vele, nem is igazán akarják megismerni ezt a szótlan világot.
