Egy kiságy története / Előd Nóra | eleven emlekmu kiallitas

EGY KISÁGY TÖRTÉNETE – Előd Nóra története

A történetben szereplő kiságy generációkon keresztül szolgálta a családi-baráti kört: több mint húsz (!) kisbabának volt első otthona. 1913-ban, az I. világháborút megelőző évben került a család tulajdonába. Ebben töltötte élete első hónapjait:

– Margitka (1913), aki tősgyökeres magyar kisnemesi családból származó katonatiszt férje révén mentesült a zsidóüldözés sorscsapásaitól, de nem mentesült a Trianon utáni magyar sors hányattatásaitól, az antifasiszta ellenállásba aktívan bekapcsolódó, a hadseregből „dezerált”, bujkáló férjéért átélt aggodalomtól; aki minden erejével mentette, bújtatta, segítette, akiket éppen kellett és lehetett; aki a köz odaadó és mélységesen tisztességes szolgálatában eltöltött gazdag élet után nyolcunokás nagymamaként halt meg;

– Cili (Margitka húga, 1914), aki a numerus clausus miatt „csak” szakmát tanulhatott, de abban kiváló volt; aki harmincegynéhány kilósan került vissza a koncentrációs táborból, de élve az új lehetőségekkel nem éppen fiatalon megküzdött a gyorsérettségi nehézségeivel, utána két szakmában szerzett diplomát, és élete végéig örömmel és nagy közszeretetben tanított;

– István (a harmadik testvér, 1917), akiről csak annyit tudunk, hogy 1942-ben behívták munkaszolgálatra, ahol „eltűnt”;

– Gyuri (unokatestvér, 1918), aki a numerus clausus ellenére egyetemet végzett, és friss diplomával, munkaszolgálatosként került 1942-ben az orosz frontra, ahol „végelgyengülésben” meghalt;

– Laci (Gyuri öccse, 1921), aki négy vastag pepita füzetben hagyta az utókorra naplóját – önmagával, a numerus clausus által rákényszerített szakmával, a kamaszkori szerelemmel, a történelem által rámért helyzetekkel és szerepekkel való küzdelmének megrendítő tanúját, melynek utolsó, 1944 június 4-iki bejegyzése a halálba indulás dokumentuma (megjelent Pepita füzetek címmel 2015-ben);

– Andris (Gyuri és Laci öccse, 1925), akit tizenkilenc évesen, egyenesen az iskolapadból hívtak be munkaszolgálatra; innen kezdve soha többé semmilyen hír nem érkezett róla;

– Veronka (másodunokatestvér, 1928), akit tizenhat évesen egy halálmenetből mentett ki Hegyeshalomnál a saját vagánysága és Wallenberg; akit a történelmi tapasztalatok – szociáldemokrata édesapja internálása és más, a családot hasonlóképpen érintő események – elég hamar kibillentettek kommunista meggyőződéséből és 1956-ban a forradalom oldalára állítottak; aki hűségesen várt a halálos ítélet után kegyelemből 15 évre enyhített börtönbüntetését töltő férjére, akivel a börtönben, két smasszer tanúskodása mellett házasodtak össze; aki nevelőanyjára hagyta egyéves kisfiát, amikor bevonult a börtönbe, hogy megkezdje egy amnesztiának köszönhetően szerencsésen egy évre rövidült büntetésének letöltését; aki mindezek után magára maradt, orvosi hivatásának és gyermeke felnevelésének élt késő öregségében bekövetkezett haláláig;

– Panni (Veronka húga, 1931), aki testvéreihez hasonlóan 1944-ben értesült arról, hogy ő nem igazán római katolikus, hanem valójában zsidó; aki Sztehlo Gábor gyermekmentő missziójának köszönhette életét, de elvesztette anyját és otthonát, amit keményebb kötésű nővérével ellentétben sohasem tudott feldolgozni; aki orosz fogságból hazatérő apja internálásakor még megpróbálta elhitetni magával, hogy ez egy „magasabb szempont” érdekében elkövetett egyedi „tévedés”, de ez nem sokáig sikerült neki; aki 1956 után felkelőparancsnok férje halálos fenyegetettségének árnyékában kénytelen volt elhagyni az országot, hátrahagyva hároméves gyerekét (az állam négy évig használta „túsznak”!), akit ugyanazok a rokonok neveltek tovább, mint akik nővére kisfiát; aki ma kilencvenedik életévéhez közeledve a család legidősebb tagjaként él továbbra is külföldön;

– Kati (1932), akinek egész életét – egy rövid, felhőtlen gyerekkort leszámítva – a félelem határozta meg: amikor a sárga csillagot föl kellett varrni, félt az osztálytársai szeme elé kerülni (nem is ment többet iskolába!); rettegett, amikor a csillagos ház pincéjében a szó szoros értelmében egy világ omlott a fejére; félt, amikor ráébredt, hogy milyen veszélyes foglalkozást talált választani (katonai tolmács lett); két napig idegeskedett, amikor nem találta a könyvszekrény kulcsát: biztos volt benne, hogy most építették be a poloskát, és ettől kezdve egyfolytában poloskát keresett a lakásban; amikor a Rádiónál lőni kezdtek, pánikban menekült haza; 1956 novemberében megnyugvást remélve Párizsig futott, ahol július 14-én az első robbanás (tűzijáték!) hangjára hason kúszott ki kollégiumi szobájából a folyosóra; amikor kilenc évi távollét után először tudott hazajönni, rettegett, hogy esetleg nem engedik vissza; közben Európa-hírű tudós lett, szakmája legelismertebb művelőinek egyike; csak a ráktól nem félt: elszántan hitte, hogy kigyógyul belőle, de ebben tévedett;

– Kisnóra (unokatestvér, 1935), aki szerencsésen túlélte a háborút, de 1945-ben (!), egy romeltakarítás során történt balesetben elvesztette tízéves kistestvérét; aki „osztályidegen” nevelőapja miatt éveken át nem jutott be az áhított Képzőművészeti Főiskolára; ezért 1956-ban az elsők közt hagyta el az országot, hogy aztán Kanadában sikeres képzőművész pályát fusson be;

– Peti (Veronka és Panni öccse, 1936 január), aki ugyancsak egy Sztehlo-otthonban vészelte át a nehéz időket, de az egészet teljesen kitörölte az emlékezetéből; aki elvesztve anyját és otthonát, nagynénje szárnyai alatt kezdett új életet; aki orosz fogságból hazatérő apját néhány évvel később ismét elvesztette (tököli internálótábor, 1950-1953); aki végigkibicelte nővérei és sógorai 1956-os kálváriáját; mindemellett elvégezte a Zeneakadémiát, és a sokáig csaknem underground helyzetű magyar dzsesszmuzsika egyik úttörőjévé vált, elismert vibrafonvirtuózként nagybetűkkel írta be nevét a magyar dzsessztörténetbe;

– Nóra (Kati húga, 1936 május), mindezen sorsok és események őrzője és krónikása, akinek Nyolc évtized magántörténelme alcímű önéletírása Hétszínvirág címmel jelent meg;

– Kislaci (unokaöcs, 1942), aki már csak azért is rászorult a kiszolgált kiságyra, mert szülei a visszacsatolás után Erdélyből „repatriálva” csak a legszükségesebb ingóságaikat tudták magukkal hozni; aki húszéves korában kísérletet tett arra, hogy a politika és a történelem által összekuszált családi viszonyokat szétbogozza, de aztán feladta, ahogy elég jól induló költői pályáját is, és most visszavonultan, magányosan öregszik;

– Tibi (1946), aki kilenc hónappal azután született, hogy anyját az oroszok elvitték „krumplit pucolni”; aki egy hányatott gyerek- és zűrös kamaszkor után eltűnt a család szeme elől, csupán a híre bukkant fel időnként, hogy felnőtt korára konszolidálódott, boldog férj és családapa lett;

– Kiskati (unokatestvér, 1946), akit születési ideje derűs kilátásokkal kecsegtethetett volna, ehelyett meglehetős nehezen felfogható és elfogadható családi-történelmi-politikai örökséget kellett feldolgoznia; apja ugyanis zsidóságát letagadva Ludovikát végzett tiszt lett a Horthy-hadseregben, majd aktívan részt vett az antifasiszta ellenállási mozgalomban, dezertált a hadseregből, bujkált, aztán átszökött a frontvonalon, a debreceni kormánnyal érkezett vissza Magyarországra, ahol megtarthatta tiszti rangját, míg levezényelte a Duna aknátalanítását, majd mint volt Horthy-tisztet, internálták (Kistarcsa, 1949-1953), végül szabadulása után hadtörténészként szerzett nevet és nyugalmat; Kiskati anyai nagyszülei régi munkásmozgalmi (szociáldemokrata!) örökségéből leginkább a kegyvesztettséget, a mindkét oldalból való kirekesztést érzékelte; mindez szükségképpen a demokratikus ellenzék aktivistáinak sorába vitte;

– Marcsi (Panni kislánya,1953), akinek hároméveskori emléke az éjszakai razzia (1957 január), amelynek során őt is fölrázták: „Hol van apuka?” (a gyerekek őszinték!), „Pálizban” – válaszolta, és mezítláb, pizsamásan megkereste az ezt igazoló táviratot (a gyerekek jó megfigyelők!); akit az állam négy évig kezelt túszként, távollétében halálra ítélt apja hazacsábításának eszközeként; aki 1961-ben a Párizsba látogató Mme Hruscsova közbenjárására végül is kijutott a szüleihez Párizsba, ahol sürgősen elfelejtett magyarul, mert elege volt a „másságból”; de aki már kint született, franciául beszélő kishúgára így támadt rá: „Mit karattyolsz? Beszélj tisztességesen, magyarul!”; és aki ma Párizsban egyáltalán nem hajlandó megosztani gyerekkora emlékeit a saját gyerekeivel-unokáival;

– Gyurika (Veronka fia, 1957), aki már születésével is jót cselekedett, mert neki köszönhetően anyja az ellene folyó perben szabadlábon védekezhetett, majd gyermekgondozás címén egy évet halaszthatott, s így csak egy évet kellett börtönben töltenie; aki így második életévét nagyanyja gondjaira bízva töltötte; aki vigasztalhatatlanul zokogott, amikor anyja egy sötét hajnalon (1960) elindult meglátogatni Márianosztrán 15 éves börtönbüntetését töltő férjét, majd a vigasztaló szavakra azt hüppögte: „de egyszer is elment az anya, és nem jött vissza!”; aki Auschwitzot megjárt apjától és halálmenetből kimentett anyjától ezeket a magzatkori és kisgyermekkori élményeket ráadásként kapta; aki a súlyos örökségbe bele is betegedett, és szülei emlékét próbálván átörökíteni a felejtős utókorra, nehezen és kedvszegetten él;

– Ádám (Gyurika öccse, 1961), aki pontosan kilenc hónappal apja 1961 április 4-iki amnesztiája után született; a súlyos örökséggel nem tudott? nem akart? szembenézni: kamaszfejjel külföldre ment, ahol se jól, se rosszul – valahogy éldegél;

– Flóra (1963 november), aki nagyon korán kénytelen volt megtapasztalni, mi az a „kettős nevelés”: „ha az iskolában elmondanád, amiket apától (a „repülőegyetem”-alapító Szabó Miklós történész-politológus) itthon hallasz, apa börtönbe kerülhetne”; aki mindemellett lelkes úttörő, mert a pirosnyakkendős Laci bácsi egy tökéletesen politikamentes, ám annál vidámabb, kirándulós-táborozós-focizós úttörőéletet varázsol a gyerekek köré; aki meghatározó szellemi-kulturális-módszertani örökséget kap az amatőr színjátszó mozgalomban; aki maga is sokoldalú, a korszerű pedagógia különféle eszközeit jól hasznosító tanítónéniként – és háromgyerekes anyaként, nagymamaként – találta meg helyét a világban;

– Lacika (1965), aki egyetlen nagyszülőt sem ismert, mert családja életébe a Holokauszton kívül a kommunista fordulat is beleszólt; és akinek szellemi-ideológiai alapjait egy olyan anya határozta meg, aki Auschwitz-tizedelte családja múltja elől a mélykereszténységbe menekült, és egy szovjet katonai gépkocsi okozta balesetben súlyosan megrokkanván fiait kemény elszántsággal nevelte fel;

– Zsófi (Flóra húga, 1967), aki a Flóráéhoz hasonló „beavatásra” kevésbé volt alkalmas, ezért nagyobb konspirációt igényelt; aki életének egyik fontos pillére, életformájának, kapcsolatrendszerének meghatározója – egyéb közösségi tevékenységformák kipróbálása után – a néptáncmozgalom lett; aki húszévesen (percekkel az előre nem látható romániai forradalom kitörése előtt) merő szolidaritásból majdnem „férjül vett” egy a Ceauşescu Romániájából kimenekítendő, jobb sorsra érdemes kolozsvári fiatalembert; a folytonos „továbbtanuló”, aki egymás után szerez újabb képesítéseket egymást kiegészítő vagy éppen helyettesítő szakterületeken, és ma pedagógusként igazán a helyén volna, ha életébe és pályájába nem nyúlnának bele újra és újra a közoktatás anomáliái;

– Kinga (1976), a családi kiságy utolsó ismert használója, aki már Magyarországon született, de a legendárium, amelyben felnőtt, anyai részről egy „lakosságcserének” szépített erőszakos áttelepítés traumáját, az elveszett édennek megélt „igazi otthon” és a lassú gyökeret eresztés történetét őrizte, az apai család meséi pedig az Erdélyből való menekülés, a sokhetes vándorvonatozás, az elszánt megkapaszkodás élményeiről szóltak.

A kiságynak ezután még két lakójáról tudunk, de az ő életútjukat már nem követtük. A bútor a családból a baráti kör külső köreibe került, ahol nyoma veszett. Valószínűleg egy padláson vagy pincében való átmeneti menedék után egy lomtalanítás során került végső nyughelyére.