CSALÁDI ÖRÖKSÉGEM – Hátszegi Gáborné Julika története
Holokauszt-túlélők gyermeke vagyok.
Édesapám, Stern Sándor családja Zalagyömörőben élt. Nagyapámnak vegyesboltja volt, a fiai is kereskedők lettek, két leánya varrónőként dolgozott, ők készítették a környékbeli lányok ruháit, kelengyéjét. Édesanyám monogramos párnáját is ők varrták.
A második világháború során a férfiakat munkaszolgálatba kényszerítették, a nőket, gyerekeket Auschwitzba deportálták. A családból három férfi – köztük édesapám – életben maradt, egyikük felesége és lánya szintén túlélte a munkatáborokat. A többieket megölték.
Édesapám a Délvidéken, Fertőrákoson, Kőszegen volt munkaszolgálatos. Utána átadták a németeknek, akik deportálták; Flossenburg, Herczbruck, Dachau lágerekben volt.
Édesanyám, Sternberger Erzsébet Jánosházán született. Nagyapám kereskedő, Jenő nagybátyám bádogos, Sanyi nagybátyám műszerész volt. Nagyapám halála után anyukám tizenhárom éves korában Kővágóörsre került rokonokhoz, akiknek szódaüzemük és vegyesboltjuk volt. 1944. május elején a helybeli zsidókkal együtt szekéren elvitték a tapolcai gettóba, onnan júniusban Zalaegerszegre, ahol csendőrök verték őket, hogy vallják be, hova rejtették értékeiket. Megalázó testüregi motozást is végeztek rajtuk Nagykanizsáról hozatott bábanövendékek.
1944. július 8-án érkeztek Auschwitzba. Anyukám három hét után Hessich Lichtenauba került munkatáborba. Fürstenhagenban TNT tartalmú aknavető gránátokat gyártottak éhezve, fázva, hiányos öltözékben, kitéve az SS katonák brutalitásának. 1945. április 25-én az oroszok felszabadították a tábort, de a foglyokat kivitték Berdicsevbe, mert nem hitték el nekik, hogy csak a vallásuk miatt voltak bezárva. Anyukám 1945. októberében ért haza. Két nővérét, sógorait, két sógornőjét és mind a hat gyermeküket megölték.
A szüleim 1946. március 10-én házasodtak össze. A többi megmaradtakkal gyászolták a hozzátartozóikat. A tapolcai temetőben emlékművet avattak a meggyilkoltak emlékére, és kinyomtatták nevüket a Könnyek könyvében. Majd megszülettünk: az öcsém és én. Kővágóörsön éltünk; továbbra is folytattuk a zsidó életet: anyukám minden péntek este két gyertyát gyújtott, és két bárcheszt (kalácsot) tett az asztalra. A videofelvételen és a fotón látható gyertyatartók végigkísérték és kísérik az életünket. 1960-ban Keszthelyre költöztünk; először itt kerültünk zsidó közösségbe, ahol szeretettel fogadtak bennünket, hiszen találkoztunk anyukám lágertestvéreivel, sorstársaival, akikkel együtt volt Hessich Lichtenauban. Szombat délutánonként összejöttünk Singer Samuelnénál, és én 13 éves koromtól hallgattam, mi minden történt velük, mit szenvedtek a lágerekben.
Felnőttem, családot alapítottam, ma már unokáim vannak, zsidó szokások szerint éljük az életünket. Kívánjuk, hogy soha többé senkinek ne kelljen annyit szenvedni, és olyan szörnyű körülmények között elveszteni hozzátartozóit, mint a mi szüleinknek.
