APÁM HOZOMÁNYA – Vándor Anna története
A történet egy kerámiáról szól. Jelenlegi formájában váza, elég fura festéssel.
1951-ben került a lakásba, mikor eredetileg keramikus anyám negyvenöt évesen újra férjhez ment. Előtte több mint öt évig özvegy volt, velem, az óvodással-kisiskolással és nagyanyámmal, a hitleráj alatt kétszeresen combnyaktörést szenvedett nyomorékkal súlyosbítva. Nem sokkal az ostrom után nagybátyám megtalált minket, előbb kettőnket anyámmal, majd nagyanyámat a kórházban, és mivel mind a három egykori család csonka család lett és lakása használhatatlanná vált, beköltöztettek mindnyájunkat egy jókora lakásba társbérlőnek egy hatodik kerületi bérház ötödik emeletén. Évekig svábbogarak, időnként patkánytámadás ellen kellett védekeznünk, és meg kellett harcolnunk a poloskákkal is. Nem a lehallgatókészülékről van szó, hanem egy hatlábú seregről, amelyet több év alatt sikerült csak kiirtanunk.
De egy vázáról akartam írni.
Azt, hogy anyám özvegyen maradt, én meg félárván, még 1945 nyarán megtudtuk. 1945 is, ’46 is úgy él az emlékezetemben, hogy a felnőttek minden beszélgetése ugyanabba torkollt: kivel mi történt, ki hová lett. Időnként fel-felbukkant valaki, akiről korábban nem lehetett tudni, él-e, hal-e, időnként valakiről hitelt érdemlően kiderült, hogy odaveszett. Aztán iskolás lettem, bekerültem egy új közegbe, ahol számon tartották, kinek van édesapja, kinek nincs, majd idővel azt is, kinek van nevelőapja.
Anyám körül nagy volt a nyüzsgés. Anyám nem titkolta, hogy nincs ellenére egy második házasság, de megnyugtatott, hogy csak olyanhoz megy feleségül, akit én elfogadok nevelőapámnak. A legtöbb kérő engem akart megvásárolni: a kapott csokikat befaltam, de őket apránként elmartam.
Aztán egyszer másodmagával érkezett haza; ránéztem a sosem látott férfira, és közöltem ott helyben, az előszoba padlóján ülve (épp várat építettem): „No, ehhez hozzámehetsz!” Mindketten nagyon zavarba jöttek – mint utóbb kiderült, a férfinak másnap volt az esküvője. Nem anyámmal. Sőt nem is anyámhoz jött, hanem a nagybátyámhoz, akivel korábban kollégák voltak; anyámmal a lépcsőházban találkozott.
Ennek ellenére prófétának bizonyultam.
Nevelőapám grafikus volt és festőművész. Mire a „másnap” kötött házassága szétment, és anyámmal összeházasodtak, én már tízéves lettem.
De egy vázáról akartam írni.
Már évek óta voltunk egy család nevelőapámmal, amikor egyik vázáját anyám tűnődve kezdte nézegetni. Kérdezte, honnan van. A válaszra nem emlékszem, csak arra, hogy anyám nagyon izgatott lett, forgatta a kezében a vázát és valamit keresett. Közben pedig nevelőapám azt magyarázta, hogy nem tetszett az eredeti festése, ezért átfestette.
– Igen – mondta anyám –, elrontottam a festését, azért is nem fejeztem be. De ez eredetileg nem is vázának készült, hanem lámpatestnek, itt valahol alul egy luknak kellene lennie a vezeték számára.
– Begipszeltem – mondta nevelőapám.
Azóta két helyen lejött a felső festékréteg. Kettejük közös keze munkáját ma is így őrzöm: az alsó, elrontott festésből is látszik valamennyi.
