A MINDENKORI HATALOM – Bárányi Ildikó történetei
Elvitték, vissza nem adták
Édesanyám nagyapja, idősebb Szebeny Antal örmény–székely kereskedő volt Erdélyben. Csíkcsicsóban, Csíkszépvízen és Farkaslakán voltak vegyeskereskedései. A háborús időkben egy ilyen, viszonylag módos embertől minden hatalom elkobzott valamit, anélkül, hogy valaha is visszaadták volna.
1940 májusában a Román Nemzetvédelmi Minisztérium dokumentumban rögzítette, hogy két lovat Szebeny Antaltól három hónap időtartamra elvisz, amiért neki aztán 7 344 lejt fog fizetni.
Úgy tűnik azonban, hogy sem a pénz, sem a lovak nem kerültek meg, hiszen Antal 1940 novemberében már az akkor regnáló magyar hatóságokhoz fordult, akik ki is bocsátottak számára egy igazolványt, melyben rögzítették, hogy tőle „a románok kettő darab lovat elvittek, amit vissza nem adtak”.
Érdekesség, hogy az eredeti, gépelt szövegben a „románok” szó helyén az „oláhok” állt. Tisztán látszik, hogy ezt utólag javították át, valószínűleg maga Szebeny Antal tette, aki 1944 őszén, amikor a románok visszajöttek, beballagott a román katonai parancsnokságra, és bemutatta ezt az igazolványt, abban a reményben, hogy esetleg visszakapja a lovait (vagy azok árát) az új, illetve hát az eggyel előbbi hatalomtól. Nem kapta vissza.
Ennél sokkal többet vittek el tőle az 1944-ben bevonuló oroszok, akik erről nem is adtak semmiféle elismervényt. Egy gondos kereskedő azonban mindenről feljegyzést készít. Ezt tette Antal is, aki 81 számozott tételt listázott „az orosz katonák által okozott károkról”. A lista végösszege közel 165 000 pengő, ami becslésünk szerint nagyjából 15 millió mai magyar forintnak felel meg. Az eltulajdonított javak között van bőrfedeles hintótól kezdve állóórán, női biciklin, takarmányon és fenyőgerendákon keresztül gyapjúig, lámpabélig, cipőkrémig és lekvárokig minden, amit csak árultak valaha egy rendes vegyeskereskedésben.
A hatvanas években már jobb volt?
A negyvenes évek igazán viharosan teltek Erdélyben, ami anyai nagyanyám családját is sokféleképpen érintette: pár évente újabb hatalomra kellett felesküdni, később azt vizsgálták, hogy az előző hatalom alatt elkövetett-e valami „nem megfelelőt” a polgár; román hadsereg és oroszok is rekviráltak, elvittek bármit amire szükségük volt, és soha vissza nem adták.
De vajon a hatvanas években, már a szocialista érában javult a helyzet? Hát, legalább nem volt háború, de az emberek kiszolgáltatottsága tovább folytatódott.
Anyai nagyanyám testvére, Szebeny Antal minden jel szerint nem tett eleget beszolgáltatási kötelezettségének 1960-ban, mert ezzel kapcsolatban felszólítást kapott a néptanácstól: azonnal szolgáltassa be a 350 kg búzát és rozst. Egy hivatalos irathoz kevésbé illő kitétellel végződik a felszólítás: „… és ne hivatkozzon a testvérére!”
Ez a bizonyos testvér a Pityunak becézett, tűzrőlpattant, 145 cm magas Szebeny Piroska volt, aki minden bizonnyal meg akarta volna akadályozni, hogy a gabonát a néptanácsnak átadják – de ez valószínűleg nem sikerülhetett…
A háziállatok levágása ezekben az időkben engedélyhez volt kötve, így az emberek kreatív megoldásokhoz nyúltak: ha az állatorvos igazolta, hogy az állat beteg, akkor kiadhatott egy úgynevezett kényszervágási engedélyt. Az 1962 júliusában kelt okmányban az állatorvos azt állapítja meg, hogy az egyéves koca hátsó végtagjaiban idült ízületi gyulladás lépett fel, ezért kényszervágható. A család asztalára hús kerülhetett, de biztos vagyok benne, hogy az állatorvosnak sem kellett krumplit vacsoráznia.
