KARIKATÚRA A MUNKASZOLGÁLATOS TÁBORBÓL – Solt Zsuzsa története
Az édesapám Borban volt munkaszolgálatos és 1945. február elsején jött haza. Ott Borban volt egy grafikus, Sándor Karcsi, aki utána sokáig a Ludas Matyi karikaturistája volt. Ezt a rajzot az édesapámról egy csomagolópapír-fecnire készítette.
Én vegyes házasságból származom, édesanyám nem volt zsidó, csak a papám. 1935-ben házasodtak össze, a két családból nem mindenkinek az örömére.
Apám Borból, a munkaszolgálatból úgy szökött meg, hogy mivel asztalos volt a szakmája, valami tisztnek kellett egy szekrényt készítenie, és ő abba belebújt két emberrel együtt. És ahogy vitték a tiszti szállásra a szekrényt, egy erdő felé vették az útjukat, és megszöktek. Ő beállt a jugoszláv partizánok közé. Megvan a jugoszláv partizánigazolványa, Tito partizáncsapatából. És van egy papír, amin igazolják, hogy antifasiszta volt, részt vett a fasizmus elleni harcban. Nem nagyon mesélt ő sem a harcokról.
Apámék öten voltak testvérek, az egyikük orosz hadifogságban volt, a két legfiatalabb, a lányok Ausztriában voltak koncentrációs táborban. A legfiatalabb lány sokszor mesélte, hogyan kerültek haza. Édesapám ment értük. Elindult gyalog, mert hírt kapott, hogy Sopronban vannak azok, akiket Magyarországra szállítottak a táborból. Valahol szert tett egy kézikocsira. Ha felvették egy szekérre, akkor felszállt a kézikocsival, ha nem, akkor gyalogolt tovább. Aztán a két testvért, akik 30 kiló körül voltak, és persze hastífuszosok voltak ők is, ráfektette a kézikocsira. Vonaton jöttek meg szekéren, ahogy tudtak, míg haza nem értek. Hazavitte őket az édesanyjuknak, és azt a jelenetet mindig elmesélték, hogy megállt az ajtó előtt, és beszólt, hogy: „Na, mit hozott neked a Bandi?” Szóval hazahozta a két lánytestvérét.
Apámnak nehéz élete volt, mert a szülei elváltak, amikor ő még gyerek volt, és az apjához került, aki szintén asztalos volt, de nem sokat törődött vele, úgyhogy sokáig, évekig az asztalosműhelyben, a gyalupadon aludt. Nyolcéves volt, amikor a gyalugép levágta két ujját, és akkor felrakták a lovaskocsira, és mondták a kocsisnak, hogy vigye a kórházba. Mikor gyerekek voltunk, mindig azért harcoltunk, hogy ne a bal kezét kelljen fognunk.
