SKIRTS, SHAWLS, AND APRONS / Mária Rostás
I have many beautiful clothes. A pleated rose print skirt from Romania and a plush jacket. Some of my dresses are worth 30 thousand. Some of my aprons were embroidered by my mother. There are also men’s shirts. My husband had one made of fine embroidered yellow silk. There lived a seamstress in our street, we taught her how to sew in Gypsy style, and then she produced most of our clothes. We wore the fancy ones for weddings and baptism ceremonies. We had a big family. One had to get a new dress made for each event. My sister-in-law has a video recorded some twenty years ago, at a wedding – by that time, there were only a few of us left who were still wearing Gypsy clothes.
My daughter-in-law says that the clothes take up too much room in the wardrobe. When I am gone, they will throw out all of it. I would rather sell them. We would need the money, there is a big loan on the house. I do cleaning in the school in József Attila Street. We were well off as long as my husband lived. We sewed duvets and sold them at fairs. My grandparents made rugs. My parents-in-law came from Romania. In the family, we speak Gypsy. The children also speak Gypsy, of course they do!
I have many shawls. The one with the red roses used to belong to Aunt Kati Rostás. She is in the picture on the wall, next to her sibling. They were only half siblings but really fond of each other. Aunt Kati was taken to a camp. Many of my relatives were collected and taken there. We used to live in a block of many flats here in Kispest. In April 1944 – it was still dark – Hungarian gendarmes appeared at the gate, which they blocked, not letting anyone out. First the men were boarded on a truck, then the women and the children. My grandmother told me that there was a big wailing because they were separated. A man was reluctant to leave his flat, so the gendarmes cut off his arm – that sight finished the resistance of all the other men. They were taken to Monor and then to the Star Fortress in Komárom. There they could join the others. Aunt Kati came back from the Germany. But she died at the age of 60. In cancer. She got ill in the camp. She could never have a child. When she grew old, I took care of her. She did not tell me much about the camp. There was a guard who was a blacksmith like her husband, so they made good friends. And she also said how she used to hide potatoes in her bun of hair when returning from work in the field. My parents were also taken away. When my grandmother returned, she claimed: “I have taken home each and every one my seven children!”
SZOKNYÁK, KENDŐK, KÖTÉNYEK – Rostás Mária története
Nagyon sok szép ruhám van. Plisszérozott rózsás szoknya Romániából, plüsskabát. Van olyan ruha, amelyik legalább harmincezret ér. A kötények egy részét anyám varrta ki. Férfiingek is vannak, egyiket finom hímzett sárga selyemből csináltatta a férjem. Az utcában volt egy varrónő, azt megtanítottuk cigányosan varrni, ő készítette a legtöbb ruhánkat. A díszeseket vettük fel esküvőre, keresztelőre. Nagy volt a rokonság. Minden alkalomra újat kellett csináltatni. Van egy húsz évvel ezelőtti videó a sógornőmnél, azon a lakodalmon már csak kevesen vagyunk cigány ruhákban.
A menyem azt mondja, csak a helyet foglalják a szekrényben. Ha én már nem leszek, mindet ki fogják dobni. Inkább eladnám őket, kellene a pénz, nagy adósság van a házon. A József Attila utcai iskolában takarítok. Amíg a férjem élt, jó módban voltunk. Paplant varrtunk, vásárokon eladtuk. A nagyszüleim szőnyegesek voltak. Anyósomék Romániából származtak. A családban cigányul beszélünk. A gyerekek is tudnak cigányul, hogyne tudnának!
Sok kendőm van. A piros rózsás Rostás Kati nénié volt. A falon a képen ő van meg a testvére. Féltestvér csak, de nagyon szerették egymást. Kati nénit elvitték egy táborba. Sok rokonomat összeszedték akkor és elvitték. Egy soklakásos házban laktunk itt Kispesten. 1944 áprilisában — még sötét volt — megjelentek a magyar csendőrök, elkorlátozták a kaput, nem engedtek ki senkit. Előbb a férfiakat rakták teherautóra, aztán az asszonyokat, gyerekeket. Nagyanyám mesélte, hogy nagy jajveszékelés volt, amiért külön rakták őket. Egy férfi nem akart kijönni a lakásból, levágták a karját; mikor látták a többi férfiak, nem volt több ellenállás. Monorra vitték őket, onnan a Csillag erődbe. Ott már együtt lehettek a többiekkel. Kati néni a németektől jött vissza. De hatvanéves korában meghalt. Rákban. A táborban betegedett meg. Nem lehetett gyereke. Én ápoltam idős korában. Nem sokat mesélt a táborról. Volt egy őr, aki szintén kovács volt, mint ő meg a férje, ezért eléggé összebarátkoztak. Meg azt mesélte, hogy amikor a kinti munkából visszajöttek a táborba, a kontyába dugta a krumplikat. A szüleimet is elvitték. Mikor nagyanyám hazajött, azt mondta: „Mind a hét gyerekemet hazahoztam!”
