SZÉKELY JÁNOS SEBÉSZORVOS 71 NOTESZE – Hetényi Zsuzsa története
Székely János sebészorvos (1920–2005) és felesége, Barna Zsuzsanna lexikonszerkesztő (1922–2003) zsidók voltak és a keresztszüleim – ez a kettő paradox módon összefügghet: szüleim gyermektelen embereket kértek föl, hogy pótolják azt a veszteséget, hogy nem tudtak gyereket vállalni.
Mielőtt meghalt, Jancsi megkérdezett, mit szeretnék tőle örökölni. Hiába hessegettem a témát, erősködött. Végül az íróasztalát kértem. „Jó – mondta –, az alsó fiókjában találsz majd noteszeket, azokat égesd el!”
A fiókban 71 kis éves naptárt találtam, és nem tudom őket elégetni. Arra gondolok, azért nem égette el maga és bízta rám szégyellősen takargatva, miről is van szó, hogy olvassam el. Jancsi tizenöt évesen, 1935-ben kezdte el felírni röviden, mit csinált aznap, és halála előtt három nappal írt be utoljára. Különösen fontos az 1939–1945 közötti időszak és az 1956-os év.
Jancsit 1944-ben behívták munkaszolgálatra, októberben már onnan szabadságot kérve házasodtak össze. Ekkor valahol letétbe helyezhette a kis noteszeket. Volt nekik svájci, svéd és pápai menlevelük is.
Amikor novemberben századát a Hungária körútról a Józsefvárosi pályaudvarra vezették bevagonírozásra Mauthausenba, a Thököly úti kereszteződésben kilépett a sorból, és beállt a villamosra várakozók közé, akik nem szóltak egy szót sem. Jancsi szelíd és törvénytisztelő ember volt, úgy gondolom, csak a felesége iránti aggodalom vehette rá a szökésre. Egy ideig tudta követni feleségét, ismerősök hírei révén, mialatt maga is búvóhelyet keresett, de mindenütt teltház volt. Közben Zsuzsit édesanyjával együtt az Újlipótvárosból, a mai Wallenberg utcából elvitték, és Bergen-Belsenbe kerültek. Zsuzsi flekktífuszt kapott.
A naptár lapjai 1944 októberétől 1945 februárjáig üresek. 1945. januárban és februárban csak két, nyilván utólagos bejegyzés van: „felszabadulás” és „haza a gettóból”.
Jancsi 1945 tavaszán keresni kezdte Zsuzsit. A notesz megörökíti ezeket az utakat és érdeklődéseket, kilincseléseket. Zsuzsi azonban csak augusztusban ért haza, Prágán keresztül, vöröskeresztes igazolásokkal, huszonhárom éves létére erősen őszülő hajjal, 28 kilósan. Egész életében szívbeteg maradt.
Jancsi és Zsuzsi soha nem beszélt az 1944–1945-ben átélt múltról, bár „lehetett tudni” a családban, hogy munkaszolgálaton és koncentrációs táborban voltak, szüleik pedig a gettóban, de soha nem beszéltek a részletekről, nem néztek meg ilyen tárgyú filmet. Ezt csak Zsuzsi halála oldotta fel furcsa módon, onnan kezdve, az özvegység két évében lehetett kicsit kérdezni az akkor már betegségbe menekülő Jancsitól. Talán ezeknek a beszélgetéseknek köszönhető, hogy én kaptam a noteszeket.
THE 71 NOTEBOOKS OF JÁNOS SZÉKELY, SURGEON / Zsuzsa Hetényi
János Székely, surgeon (1920–2005), and his wife, Zsuzsanna Barna, lexicon editor (1922–2003), were both Jewish, and they were my godparents. Although this may seem to be paradoxical, the two facts are connected: my parents asked childless couples to be the godparents of their children, to make up for the fact that they could not have children of their own.
Before his death, Jancsi asked me what I wanted to inherit from him. I tried to change the subject, but he insisted. At last, I asked for his desk. “Fine,” he said, “you will find some notebooks in the bottom drawer. Burn them.”
I found 71 small calendar books in the drawer, but I could not bring myself to burn them. I think the reason why he did not burn them himself and why he entrusted them to me, maintaining a bashful silence about their contents, was that he wanted me to read them. Jancsi started recording what happened to him each day in 1935, when he was fifteen, and wrote the last entry three days before his death. The entries for the period of 1939–1945 and the year 1956 are of special importance.
In 1944, Jancsi was called up for labour service. In October, he asked for leave and married his wife. It was probably at this time that he hid the small notebooks in a safe place. The couple had Swiss, Swedish, and papal safe-conduct permits, as well.
In November, his company was marching from Hungária Boulevard to the Józsefváros train station to be sent to Mauthausen. On the corner of Thököly Street Jancsi left the line, and joined the people waiting for the tram. Nobody said a word. Jancsi was a gentle and law-abiding man, and I believe it was his concern for his wife that prompted him to escape. He followed his wife’s trail for a while, gathering information from acquaintances, and looking for a hiding place for himself, but everywhere was full. In the meantime, Zsuzsi and her mother were taken from Újlipótváros, today’s Wallenberg Street, and transported to Bergen-Belsen, where Zsuzsi contracted typhus.
The pages of the calendar were left empty from October 1944 to February 1945. There are only two entries for January and February 1945, obviously added later: “liberation” and “home from the ghetto”.
Jancsi started looking for Zsuzsi in the spring of 1945. The notebook records his trips, queries, and desperate attempts. Zsuzsi only got home in August, via Prague, with certificates from the Red Cross. Her hair was turning white even though she was only twenty-three, and she weighed 28 kilograms. She suffered from a heart condition for the rest of her life.
Jancsi and Zsuzsi never talked about what they had lived through in 1944–1945, although “it was known” in the family that they had been in the labour service and in the concentration camp, and that their parents were in the ghetto. They never discussed the details, and never watched films dealing with the subject. Strangely, this changed after Zsuzsi’s death, and in the two years of his widowerhood, Jancsi, who was escaping into illness, could be asked to talk a little about his life. Perhaps it is due to these conversations that he left the notebooks to me.
