KONCENTRÁCIÓS TÁBORBÓL LOPOTT PAMUT – Heller Sándorné Müller Anikó története
Rákospalotáról deportáltak anyámmal, nagymamámmal és kilencéves kishúgommal együtt. Apám akkor már hosszú ideje munkaszolgálatos volt, ahonnan „nem jött vissza” (ahogy évtizedeken keresztül szemérmesen mondogattuk). Auschwitz-Birkenauba érkezve engem betereltek a táborba, nagymamámat, kishúgomat és anyámat, aki nem akarta elengedni kislánya kezét, azonnal elgázosították. „Schreiberin” lettem, mivel németül anyanyelvi szinten beszéltem.
Aztán egy lengyel kislány megmentése miatt átvittek a büntetőtáborba.
Ha az élet a B II/b-ben pokol volt, akkor az FKL a pokol hetedik bugyra volt. Ott két-három hétnél tovább élve nem is bírtam volna ki. Ott csak lassan elpusztulni lehetett.
Egy nap „[…] megjelent egy lengyel fogoly lány egy névsorral, azaz számsorral, mondván: a következő számú lányokat munkára viszik. Ez volt a lehető legjobb dolog, ami valakivel itt történhetett. Felolvasta többek között összes ott szerzett barátnőm számát – engem már nem. Ők ki is állhattak a sorból, én maradtam ott a baráti társaságból egyedül.” Az egyik lány, aki korábban néhány ékszert talált bevarrva a ruhája mandzsettájába, „[…] odament a lengyel lányhoz, akinél a névsor volt, kérvén, hogy engem is írjon a listához, akkor neki adja az ékszert. A listás lány csodálkozva ránézett, s kérdezte, mit csináljon ő itt egy ékszerrel. Mire magyaráztuk neki, hátha el tudja tenni magának, s remélhetőleg fel fog szabadulni, s akkor jól jöhet neki. Elgondolkozott, s végül beleegyezett, bár félt, hogy bajba kerül, de hozzáírt a listához. Így kerültem el Auschwitzból.
Teherautókkal vittek ki, és aztán vonattal mentünk a Szudétavidékre, az Óriáshegység tövében lévő Zillerthalba. Ez ma Lengyelország, Mysłakowicének hívják. Itt egy nagy gyár állott, annak a textilfeldolgozó részében dolgoztunk, s a közelében lévő barakkokban voltunk elszállásolva. Kemény hideg volt a magas hegyek tövében. […] Mindjárt az első Appel alkalmával megkérdezték, ki szövőnő, vagy ki érettségizett. Én megelőlegeztem magamnak az érettségit, noha csak 16 és fél éves voltam. Ezt nagyon jól tettem, mert így az ismerősök közül egyedüliként a szövödébe kerültem, ahol a munkakörülmények sokkal jobbak voltak, mint másutt. […] 12 órát dolgoztunk naponta a gyárban.
[…] Barátaim noszogattak, hogy hozzak el fonalat, erre közülünk csak nekem volt lehetőségem. De nem mertem, féltem. De addig kapacitáltak, míg a hidegtől való szenvedés legyűrte bennem a félelmet. Csak vékony fehér fonallal dolgoztam a szövőszéknél, abból tudtam lopni. A barakkban aztán feltekertük 12-szeresre, hogy kötni lehessen belőle.
Igaz, hogy az én munkahelyem jobb volt, mint a többieké, de ők találkozhattak és beszélhettek francia és olasz férfi foglyokkal, […] A fiuk révén jutottunk kötőtűkhöz is, ablak-kitámasztó rudakból fabrikáltak nekünk egy párat. Nagy igyekezettel kezdtem magamnak kötni. Egy bugyit akartam készíteni, mert ott fáztam. De a tűk rozsdásak voltak, éjjel az előző este kötöttet alig tudtam megmozdítani a tűn. Így nagyon lassan haladtam. Ottlétünk végéig csak a felét tudtam megcsinálni, így azt evakuáláskor a fejemre tettem. (Hajam alig volt). Egy kis gombolyagot a lopott fonálból még most is őrzök.”
